Jól öltözött hölgyek és urak az első sorokban, s villogó ékszerekkel cicomázottak a páholyok homályos mélyén. Az előadás már régebben elkezdődött, s a későn csatlakozók már nem kapnak jó helyet, sőt még az állóhely sem biztos számukra.

Minden fontos helyet elfoglaltak már.

A színigazgató (és rendező egyben) a legfontosabb, bizalmát élvezők körében ül ott, amit valamikor a "királyi páholynak" neveztek. A sötét ruhás, szerzetesi férfiközösséget mutató társaság egy emberként figyeli a direktor minden arcrezdülését.

A darab, amelynek szerzője az elsárgult plakátok szerint ismeretlen, tulajdonkképpen egy történelmi vízió. Röviden arról szól, hogy az igazság letéteményese, a nép kedvelt vezére, hogyan egyesíti és vezeti át a vörös poklot is megjárt népét az ígéret földjére.

Nem ortodox előadást láthatunk.

A néhány tiszteletjeggyel kitüntetett, összeomlóban lévő nyugati színházakon nevelkedett vendég nem is igazán érti, hogy mi folyik a színpadon. A vendégek közül néhány mandulavágású szemű úr szemlátomást érdeklődve figyeli a történteket, nem úgy, mint a mellettük lévő páholyban bóbiskoló burnuszos, szakállas férfiak.

A magas szociális érzékkel rendelkező direktor engedélyezte, hogy a karzaton ingyen is megtekinthető az előadás. Érthető  okokból, a színházhoz nem szokott emberek miatt  itt sokkal több a jegyszedő, akiket alacsony, bajuszos vezetőjük szemmozgással irányít.

Közben az előadás folyik, s a nehezen átlátható történet szerint éppen függetlenségi, gazdasági szabadságharcot folytatnak a szereplők.

A színikritikákat a sajtó jóelőre megkapta, amit a direktor-rendező jóváhagyott, így az impozáns színházteremben hivatásos kritikus nincs is. Valóban feleslegesek. Csak kerékkötői a dolgoknak. (Pontosan úgy, mint egyes országokban a parlamenti ellenzék, akik csak a jövedelmükért járnak be a t. Házba, mert érdemben semmit sem tesznek.) És egyébként is.... Ki olvas itt kritikát?

A nézők zöme fél, különösen azóta, hogy néhány morgolódót, akiknek vélhetően nem tetszett az előadás kivezettek már és azonnal előzetes letartóztatásba is helyezték őket. Másokkal pedig közölték, hogy megszűnt a munkahelyük. A színházi pletykák szerint az egyik jegyszedő is benne volt a dologban...

Állítólag - s ezt valami bukott és letiltott színészek terjesztik, akik már statiszta szerepre is alkalmatlanok - az elővigyázatosabb nézők ékszereik javát fel sem öltötték, mert azt már régen egy hegyekkel övezett, szabdalt kis országban tartják, hogy azok meg ne romoljanak.

A mindig bennfentes ruhatáros nő szerint egyesek már gyerekeiket is ott tartják, sőt van aki az igazgatóságból a színház költségvetéséből megy gyereknézőbe.

A nézőtéren teljes csend. Csak akkor tör ki az ováció az elöl ülőkből, amikor egy epizódista kipaterolja az ellenséget.

S ezen az a tény sem változtat, hogy terjed a hír: visszamenőlegesen felemelték a belépőjegyek árát, s ezért az előadás végén ismét ki kell fizetni mindenkinek a már befizetett összeget. S figyelemmel a megváltozott körülményekre, most már ez a karzaton ülőkre is vonatkozik.

Közben a büfében bejelentik, hogy 2 %-kal megemelik az árakat.

A szünetben színház ifjú, zselézett fejű szóvivője bejelenti, hogy amennyiben a színházat bármilyen ok miatt megbünteti akár a tűzoltóság, akár a nemzetközi színházi szövetség, úgy a büntetés összegét a nézők fogják - rendkívüli jegy - formájában megfizetni.

Hát nem volt igaza Shakespearénak?

Leválthatatlannak bizonyul Magyarországon a kormánypárti többség gyakorlatilag , s  ideje lenne ezt végre tudomásul venni.

Nemcsak azért mert minden jogi eszközt eddig is és ezután is abba az irányba állítottak a fülkeforradalom győztesei, amely pártjuk számára kedvező a választói körzetek kialakításától a választásban közreműködő szervezetek személyi összetételéig, hanem azért is, mert politikailag életképes és az országban népszerű ellenzéki párttal, pártokkal Magyarország nem rendelkezik.

Másként fogalmazva: a jelenleg a parlamentben ülő ellenzékinek mondott pártok képtelenek – részint szellemi teljesítményeikből eredően is -  a politikai populizmus ellenszerét megtalálni, s azt hathatósan alkalmazni. (Ehhez talán a szélső jobbot képviselő párt mutat némi affinitást, de azt átgondolatlanul és láthatóan spontán módon teszi.)

A kormányzó párt(pártok?) sokkal rutinosabban tette ezt még ellenzéki korában is, de igazán művészi szintre a kormányra kerüléssel emelte. A „zemberek” élvezik amint visszahallják vágyaikat, s hálásan szavaznak 2000. április 16. napja óta minden időközi választáson a jelenlegi kormánypárt jelöltjére. És ez miden bizonnyal így lesz a következő években is.

Balsai István alkotmánybíró volt képviselői helyéért lezajlott versengés világossá tette, hogy ezzel a retorikával még bóvli országban is biztosan lehet nyerni a "prominens" ellenzékiekkel szemben 3/5 – 2/5 arányban.

És ehhez nem szükséges megszámolni és felhozni, hogy ugyan mennyi derék magyar állampolgár nem ment el választani. Ők ilyen, vagy olyan okból vagy elégedettek, vagy nem találnak megfelelő választhatót, vagy csak egyszerűen még csak le sem sajnálják a politikát.

A többiek pedig úgy vannak vele, mint a díjleolvasó embere, aki felvilágosított, hogy van itt minden ebben az országban, csak nem kellene hagynunk magunkat kiszipolyozni, s lehet, hogy az adósságot sem kellene visszafizetni. Rögtön minden rendben lenne.

És ez már maga a beérett gyümölcs: „Aki uralkodik a véleményeken, az uralkodik a tömegeken!” – mondotta Goebbels. S ebben neki volt igaza…

Avagy tényleg hitvány polgárok laknak Püspökladányban?

A kormányzó párt honlapján olvastam a következőket:

„Bodó Sándor, a Fidesz-KDNP jelöltje a szavazatok 51 százalékának megszerzésével nyerte a vasárnapi időközi országgyűlésiképviselő-választást a Hajdú-Bihar megyei 6-os számú, püspökladányi központú választókerületben – közölte a helyi választási iroda vezetője az MTI-vel.

A tizenhárom települést magába foglaló körzet 40.476 választásra jogosult polgárának 20 százaléka, 8090 ember járult az urnákhoz vasárnap, közülük 4139-en támogatták a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés elnökét – ismertette Keserű László. A második helyen a Jobbik által támogatott Rigán István végzett 33 százalékos eredménnyel (2675 szavazat). Őt  14 százaléknyi szavazattal az MSZP-s támogatással indult Bangóné Borbély Ildikó követi (1137 szavazat), míg a Szociális Unió jelöltjére, Bányász Róbert Sándorra a szavazók 1 százaléka (102 szavazat) voksolt. Galyas István független jelölt csütörtök délután visszalépett.”

Azon felül, hogy a nyertesnek gratulálunk és jó egészséget kívánunk, azért néhány gondolatot szabadjon felvetni:

Magyarul a választók alig több, mint 10 százaléka – a 40.476 állampolgárból 4.139  -  eldöntötték, hogy ki nyerjen . Tették ezt úgy, hogy a választási jogosultak közül minden ötödik ember ment el szavazni.

A többit valamiért nem érdekelte. Nem érdekelte, hogy mi történt, mi történik és mi fog történni Magyarországon. Nem érdekelte őket az sem, hogy nemcsak önmagukkal sikerül kibabrálniuk, hanem a többi választójoggal rendelkező állampolgárral is.

Nem tudom, hogy a választáson részt nem vevő emberek miben bíznak? Másokban? Hogy ott jobban tudják?És hol is van valójában ez a máshol? Egy másik ország? Vagy le van sajnálva mindenki, s eb ura fakó..és a többi?

Periklész azt mondta: nem békés ember, de hitvány polgár az, aki nem vesz részt a közügyekben. Történt ez vagy 2500 éve. S a választás azóta is közügy…

Attól tartok, hogy Periklész Püspökladányra is gondolt.

A jó hatvanas külsővel rendelkező úrhölgy már kényelmesen ült 88-as számú ülőhelyén a székesfővárosból induló intercity 21-es kocsijában, amikor a kiszámítottan érkező utasok zöme felszállt. Lábánál gurulós bőröndje, az ablak melletti ülésen kézitáskája hevert. Nagy elmélyüléssel tanulmányozta az állami vasút épp’ aktuális magazinjában a békéscsabai kolbászfesztivál ínycsiklandó képekkel tűzdelt beharangozó cikkét.

A vagon kellemesen meleg volt, az ablakokon át kedélyesen sütött a délutáni napfény. Békés, mondhatni idillikus körülmények voltak ahhoz, hogy a 13:53-as kigördüljön az állomásról. Meg is tette pontosan, mondhatni ahogyan kell.

A kalauznő, aki a menetirány felől érkezett, köszönt az utasoknak és megkezdődött a jegyvizsgálás folyamata. Az úrhölgynél azonban megtört ez a varázs, mert kiderült, hogy helyjegye egy órával korábbi vonatra szólt. A kalauz szakszerűen már-már kedvesen elmagyarázta a lehetőségeket. Vagy vált egy erre a vonatra szóló helyjegyet, vagy átfárad a szerelvény egy másik részébe, amelyik – sajátos megoldásként - köznapi gyorsvonatként közlekedik, s nem helyjegyköteles.

Az úrhölgy meghallgatta a lehetőségeket, s közölte, hogy egyikkel sem él, mert nem ő a hibás. Nem, mert nyilván a jegypénztáros adta ki számára rosszul a jegyet, hiszen ő világosan elmondta, hogy erre a vonatra szándékozik a jegyét megvenni. Egyben közölte, hogy marad és másik, érvényes jegyet sem vált. A jegyvizsgáló még megpróbálta elmagyarázni a kedves utasnak, hogy mindez lehetséges, de talán meg kellett volna győződnie arról, miszerint olyan időpontra szóló jegyet kapott-e, amilyet szeretett volna, de lepergett a címzettről minden érv.

A szelíd párbeszéd itt sajnos megszakadt, mert az úrhölgy – már-már mániákusan és ismétlődően - közölte, hogy nem felelős, nem tesz semmit és marad a helyén.

Később még visszatért a kalauznő és szelíd modorban emlékeztette arra a tényre, hogy nem rendelkezik érvényes helyjeggyel a kedves utas, de az úrhölgy nem változtatott álláspontján. Arcára konok, ajkbiggyesztéses ábrázat ült, s feszültségében még a kolbászokat is ellapozta.

Csendben és magamban megállapítottam, hogy a hivatalos személyiségű kalauz kudarcot vallott éppen úgy, mint a „jobb” társadalmakban elvárt önkéntes és jogkövető magatartás is.

Nem jöttek újabb, erősebb, esetleg férfi kalauzok, s nem jelent meg a helyszínen a mikroközösségekben a törvény első számú emberét jelentő rendőr sem.

A végállomáson az úrhölgy narancssárga dzsekit öltött és eltűnt az utasok forgatagában, amelyben üdítő látvány volt egy-egy fiatal, ölelkező pár látványa, akik gondtalanul tudnak még örülni egymásnak.

A jelenet valóságos és elgondolkodtató.

Elgondolkodtató, hogy képtelenek vagyunk felelősséget vállalni – egyre többen – a saját dolgainkért. Elgondolkodtató, mert azonnal képesek lettünk másban megjelölni azt, aki elmarasztalandó. Elgondolkodtató, de nem meglepő.

Nem meglepő, mert a helyjegy esete nem áll sokkal messzebb attól, ha közjogi méltóság lepojácáz egy született grófot és történelmi személyiséget, s tesz felelőssé olyasmikért, amelyeket minimális történelmi ismeretekkel józan ember egyébként nem tenne. A jó ízlésűekről nem is beszélve.

Marad tehát a bűnbakkeresés, hol történelmi léptékű közpéldákban, hol a MÁV Start vagonjaiban.

Mondhatni  egészségtelen és szokatlan kánikula. Szépországban azonban az élet nem áll meg, a  kormány és a parlament teszi a dolgát.

Pontosan úgy, mint ahogyan a közmunkás, aki majd akár három órát is utazhat egy négy órás közmunka végzése céljából, s építhet utat, csatornát, stadiont, vagy akár más emlékművet. Közben persze ügyelnie kell, hogy portája is rendben legyen, s  elnyerje tetszését a helyi elöljáróságnak, mert különben elveszíti segélyjogosultságát.

Az ősz hűvösében is járják majd Szépországot a bérkommandók pótoltatni azt, amit a gondos tervezés elmulasztott. S lesz szégyenlista és állami támogatás megvonás, közbeszerzésből kizárás ahogyan az kell egy szép országban. Mert a közbeszerzésekre is lesz állami hatóság, hisz’ Szépországban rendnek kell lenni, s  közben az állami hatóság fogja védeni a személyi adatokat,vélhetően együttműködve azzal a kormánymegbízottal, aki a fegyveres- és fegyver nélküli katonai szolgálatot fogja irányítani.

S milyen szép lesz az ország, ha néhány, de legalább 25 %-nyi „kisbefektető” is összeáll 10 milliárd forinttal, hogy ingatlanbefektetési társaságot hozzon létre. Még az is lehet, hogy idővel „fontos vállalatnak” fog számítani, s ebben az esetben majd a kormány eldönti számíthat-e megkülönböztetett eljárásra egy átláthatóbb és egységesített csőd- vagy felszámolási eljárás keretében, amely során a felszámoló biztos vagy a csődgondnok természetesen egy állami nonprofit cég lesz. Nem azonos természetesen azzal a hatósággal, amelyik ezután Szépország lakóinak személyes adatait fogja védeni.

S természetesen vége a lanyha médiatörvénykezésnek is, végre lesz, aki megmondja miből mennyi-, hány- és ki kell Szépország lakóinak. Ahogyan majd nem lehet vedelni a cukros üdítőket, s hozzá a sós snackokat. Egy rendes szépországi  lakó egészsége védelmében házi pálinkát iszik és sózott szalonnát eszik, mert ettől lesz egészséges. Meg szép.

S aki ezt nem hiszi, az mehet hite szerint fohászkodni ahhoz az egyházhoz, amelyet Szépországban engedélyeztek a számára

Tisztelt Véleményvezér Úr!

Kicsit bizonytalan voltam a megszólításban, mert egyrészt nem ismerem részleteiben sem személyét sem pedig munkásságát. Feltételezem, hogy Ön férfi, már a szerény elnevezéséből is erre következtetek, mert „véleményvezérnő”, vagy csak simán „vezérnő” nem nagyon fordult elő eddig olvasmányaimban.

Az egyik kedvenc hetilapom az Ön blogját ajánlotta a nyugdíjasokról, s miután elolvastam, úgy éreztem, hogy meg kell osztanom Önnel néhány gondolatomat. S mert előzetes jóváhagyáshoz kötött a hozzászólás ott, ahol megjelent -amiről Táncsics Mihály óta tudjuk, hogy ezt cenzúrának szokás hívni - ezért letettem róla, hogy erőltessem  az Önétől eltérő vélemény ottani publikálását.

Ön a következőkkel zárta blogja mondandóját: A Véleményvezér csak azt nem érti, hogy a saját támogatói sarcolásából következő politikai öngyilkosság réme, illetve a nyugdíjas szavazók Fidesztől való látványos eltávolodása miért nem elegendőek arra, hogy megértessék végre a kormányfővel: a nyugdíjasokat sem lehet kihagyni a közös terhek viselésébőll!

Ha ezt viccnek szánta, akkor tájékoztatom, hogy nem vihogtam.

Ugyanis Magyarországon nincs olyan eszement ötlet, amit valaki a végén ne karolna fel. Ha nem vicc, amit írt, akkor nyugodtan tovább léphetünk...

Tudja több, mint negyven év szolgálati idővel a hátam mögött vonultam ki az aktívak sorából, s ez nagyjából megosztódott a rendszerváltás előtt- és utáni időszakra. Így módomban volt már évtizedeken keresztül akkor támogatnom a nagyszerű felosztó-kirovó rendszert Magyarországon. Tettem ezt annak tudatában, hogy a szocializmusnak nevezett államrend a járulék elvonása mellett, az alacsony bérrel „hizlalta” az állam tulajdonát.

Tudja azt a tulajdont, amelyet később mindenféle színű privatizátorok olyan jól értékesítettek, hogy közben még a Magyar Állam adóssága is növekedhetett. Ezt csak azért jegyzem meg Önnek, mert ezzel – az általam is termelt állami tulajdonnal – egyszer már rendesen kisegítettem a társadalmat a többi, sok ezer, nyugdíjas-társammal együtt. S most nem kérdezem meg, hogy Ön mennyivel járult hozzá ehhez…

A rendszerváltás után, a magánnyugdíj megjelenésekor már abba a közösségbe tartoztam – a szintén a többi, sok ezer nyugdíjas-társammal együtt – akiknek már „nem érte volna meg” beszállni abba, amit nem olyan régen pontosan oda vittek el, ahová én is újabb évtizedekig fizettem a járulékokat. S most azt sem kérdezem meg, hogy Ön is mindig derék járulékfizető polgár volt-e…

Biztosan hallott arról, hogy az életkor előrehaladtával több orvosi ellátásra, netán gyógyszerre van szüksége az embernek. Amint bizonyára hallott róla, Magyarországon mindig ingyenes volt az orvosi ellátás, csak éppen sokba került és kerül. Amint feltehetően azzal is tisztában van, hogy a gyógyszerek ára sem egy matematikai konstans, sőt…, de ne kiabáljuk el, mert lehet, hogy ebben is tanácsot ad majd a kormányfőnek.

Valószínűleg az is feltűnt Önnek, hogy míg az LCD-s televíziók ára nemhogy nőtt volna az elmúlt években, hanem kifejezetten csökkent. Ugyanakkor az élelmiszerek ára mintegy 47 %-kal emelkedett egy esztendő alatt, s a kettő átlaga már egészen „jópofa” kis dolog, csak ritkán veszek hozzá televíziót. Lehet, hogy meglepő, de tudja egy nyuggernek már ebben is van gyakorlata, mert ötven évvel ezelőtt is így zajlott az infláció számítása.

Amint – remélem – tudja azt is, a nyugdíjemelés helyett vezették be a 13. havi ellátmányt, ami tisztességtelen lépés volt, mert inkább szólt a közvéleménynek, mint a nyugdíjasoknak. Erről jut eszembe, de Ön bizonyára emlékszik is rá, hogy kik is igértek 14. havi nyugdíjat?

Idézett javaslatában azért van ráció, mert milyen remek lehetne, ha a nyugdíj mértékéről a pártigazgatók dönthetnének, mert a kettős nyilvántartások megszüntetése is jelentős költségmegtakarítást eredményezne az országnak. S ebben az esetben vélhetően sok, kormányhoz hű és lojális nyugdíjas alattvalója is lenne Magyarországnak. S mellesleg egy fillérrel sem kerülne többe. Vagy nem erre gondolt?

Csak tudja akkor vagyok bajban, ha külföldön élő nyuggerekkel találkozom. Egyszerűen szégyellem megmondani dollárban, vagy euróban a nyugdíjamat. És ezután azt is, hogy Ön ezt sokallja…, mert kevesli a "közös" teherviselést.

Bízom abban, hogy Ön kitűnő egészséggel és hosszú ideig lesz majd nyugger Magyarországon!

Addig is üdvözli: N.

Immáron ötödik esztendeje folyik a narancssárga kompenzáló osztogatás, a hívek és támogatók  jutalmazása.  Munkahely nem „keletkezett”, a munkanélküliség veri a 20 %-ot.  A „legnagyobb” munkáltató a városháza természetesen.

A  polgármesteri hivatalt zömében „lecserélték”, a kompetenciába tartozó cégeket megszállták, az iskolák vezetését átvették, a helyi médiumokat teljeses egészében felügyeletük alá helyezték. Ami nemcsak azt jelenti, hogy  meghatározzák mi a helyes és helytelen a közéletben, hanem a kultúra feletti  irányítással a „szép” és a közművelődés alapvető  meghatározása is  a feladatukká vált.

Wi-fi nincsen, mozi sincsen a kultúrát nyújtandó könyvtárban is inkább magyarságkutatók adják egymásnak a kilincset és az előadói mikrofont.  A  szoborállítás is kimerült egy  Wass Albert  fejszoborral, jóllehet nevezettnek édes-kevés köze volta valaha is Kukutyinhoz, s egy képzeletbeli rangsorban  valamennyi neves kukutyini szülöttet sikerült jobbról  megelőznie.

A városka  piacán „polgárőrség” tűnt fel a hétvégeken, megtévesztésig egynémely parlamenti képviselő mellényére emlékeztető fekete hacukában.

Az „ellenzék”, amelynek prominensei semmit sem tanultak saját uralkodásukból,  de többé-kevésbé biztosították saját személyi helyeiket, nem jelentenek sem alternatívát, sem programot, sem hitelességet.

A súlyos mértékű provincializmus és ízléstelenség mellett az elhanyagoltság, a pénztelenség megtette a hatását, mert  Kukutyin hirtelen lett öreg és lepusztult. Úgy járt, mint csak a képernyőről ismert celebritás, akit hirtelen smink nélkül, kócosan és elhanyagoltan találunk kora reggel a sarki talponállóban.

***

A sorok írója tisztában van azzal, hogy ez a helyzet Magyarország nagyon sok településére rá illik. Az is nyilvánvaló, hogy a leírtakban nincs semmi új és izgalmas. Nem kell körmöt rágnia senkinek sem az izgalmak sem a fordulatok miatt. Legfeljebb azon szabad elgondolkozni, hogy mire is ment el a húsz esztendő, s lesz-e ezeknek a településeknek jövőjük, vagy a spirál menthetetlenül a mélybe visz.

A vidéki politikai osztálybéliek, s ezek eltartói - akik mi vagyunk -  pedig elgondolkozhatnak azon, amit minap Szlovákiáról  írtak az Új Szóban: Ez az egész politikai osztály (néhány kivételtől eltekintve) már vagy húsz éve arra használja a nemzet és az állam szavakat, hogy leplezze: egyetlen valódi érdekük ők maguk.

Az állandó szembenállósdi olyan aranyos kis jeleneteket produkált, hogy Magyarország épp’ esedékes miniszterelnöke a nagy avatós, várost érintő körsétáján nem ment be a számára ellenzékinek számító polgármester hivatalába.

A jelképes pofont a kukutyiniak észre sem vették szinte, s vidékről jött kedvencüket – miután kormánypártiből ellenzékivé vált – ismét megtették országgyűlési képviselőjüknek,  ami szerfelett nagy politikai előrelátásra és bölcsességre vallott. Nem is szerzett – azóta sem – Kukutyinnak semmit sem – ahogyan bősz ellenfelei mondogatják.

Kukutyin persze már a sok helybenjárástól  lyukassá vált cipőkben koptatta a térköveket és észre sem vette, iskolái, kórháza lerongyolódott. Népessége ismeretlen eredetű pénzekből élt, s a gombák módjára elszaporodott bankok és pénzváltók legbölcsebbike sem tudott olyan tevékenységről a városban, ami új értéket  produkált volna: egy hajdani posztó takarót, trikót, inget vagy gatyát; esetleg vasúti  kényelmi berendezést, vagy netán egy bonyolultabb műszaki szerkezetet.  A főutca kövei között növő, kis üde zöld fűszálakhoz hasonlóan a nép vállalkozott, s a tucatnyi cipőüzlet, telefontkínáló bolt közül a second hand kereskedések bizonyultak a legidőtállóbbaknak.

Tehervonatok pályaudvarára nem érkeztek, s ezért nem is  indultak. Személy vonatai is egyre kurtábbak lettek, s helyes kicsinységükkel sem sikerült gyorsabbá tenni a vasúti közlekedést Kukutyin és a főváros között..

Néha még fel-fel merültek a kukutyini városi legendák közül, hogy „meleg víz” van a város alatt, s milyen széppé, gazdaggá lehetne tenni Kukutyint, ha fürdővárossá avanzsálhatna előre. Bár balneológiával nem foglalkozott igazán senki sem, de a stafétát átadó színét vesztett polgármester utóda is ott folytatta, ahol a bölcs előd: kerestette a meleg vizet.

Azt persze senki sem tudta, hogy a meleg víz meg- és feltalálása nem azonos egy dél-afrikai aranybányáéval, de  előbbi  „kutatási költségeit” nagyszerűen el lehetet nyeletni a kompetenciába tartozó közüzemi díjakban.

Munkahely helyett szökőkút épült, s az ellenzéki lét gazdagságát hirdette a főtéri lacikonyhákból felszálló ételpára, edényzörgés  és a nemzeti zenekarok hangjának kakofónikus egyvelege.

Persze ez a Kukutyin, amelyikről itt lesz szó, valójában nem létezik. Ahogy ilyen történetekben szokás mondani, ha bárki is a valósággal azonosságot vélne felfedezni az csak a véletlen műve lehet.

Kukutyin a rendszerváltást megelőzően  takaros kis városka volt, amit első sorban az adott, hogy jó száz év alatt küllemében nem sok dolog változott. Girbe-gurba utcácskái, vegyes nemzetiségű lakossága nagy vehemenciával védelmezte szokásait. Nem is rondították el nagyon minimalizált belvárosát,  csak egy oda nem illő korabeli „plázával”, amely fennen hirdette a „magyar ezüst” erejét és fényét.

Kukutyinnak persze voltak gyárai,  egynémely egészen régről, de telepítettek ide „gyáregységeket”a fővárosból is és ment minden a maga útján, akárcsak mezőgazdasága,  amely a lokális hírnévből lassan-lassan országos ismertségre tett szert. Vagy jó tízezer embernek adtak szerény, de biztos megélhetést példázva ezzel a fejlett mezőgazdaság és ipar együttes  korabeli idol szerinti nagyszerűségét.

A rendszerváltás is simán zajlott le, s egyszerre eltűnt a mezőgazdaság, az ipar még „cégtáblákat” – és persze tulajdonosokat – váltva egy darabkát működött, majd csendesen elhalt minden. S mire a „tulipános” polgármester ideje lejárt, vele együtt hirtelen eltűntek a munkahelyek is. Az ismeretlen privatizatőrök  és ismert felszámolók elvittek mindent, amit lehetett, a földeket szétosztották, az állami tulajdon eltűnt a dolgos nép pedig hirtelen az utcára került.

A kiskereskedelem gomba módra szaporodó, soha nem látott méretű pénzköltési helyei ugyan felszippantottak néhány száz embert, de a keresők zöme most már kapun kívül is munkanélkülivé vált.

Kukutyin iskolái még dacoltak egy darabig  az idővel, de a pénztelenség kikezdte az iskolák falait, s a profilok toldozása és foltozása, minden áron való fenntartása bizony, szép lassan megölte a minőséget is.

A fiatalok „elszármaztak” munkahely hiányában, a városka fénye megkopott, betelepülők már nem érkeztek, s csökkenésnek indult a lakosság száma is.

Valami furcsa politikai bölcsességgel rendelkeztek az itt élők, mert nagyszerű érzékkel választottak – egy kísérleti esetet kivéve - ellenzékit országgyűlési képviselővé, s tették kiegyensúlyozottá a várost irányító honanyáik és honatyáik számarányát. Ebben az idilli állapotban az újabb polgármesterük már több ciklust is megért hol a kormánnyal, hol a helyi képviselőkkel ellensúlyozva. Ezáltal rendre elvtelen és haszontalan kompromisszumokra kényszerülve, amelyek kezdetben a helyben járásra, később az óvatosan hátramenetre emlékeztették a gyanutlan megfigyelőket.

(folyt.köv.)

Silentium videtur confessio.                     

( A hallgatás felér egy vallomással. )                          

Seneca

A kérdést tulajdonképpen úgy lehet feltenni, hogy van-e Magyarországon korrupció és működik-e a nepotizmus? A korrupciót a lakosság zöme naponta át- és megéli, ezzel túl sokat foglalkozni sem érdemes. Mi másról szól ugyan a napi gyakorlatban az „előre adott” vagy „megjelölt” orvosi hálapénz, vagy a végletekig leegyszerűsített alkalmi ajándék, amely sokszor csupán egy bankókkal megtömött borítékot jelent, s tart odáig, hogy az eljáró közeg megjelöli hallgatása, elnézése árát és nem keres tovább.. Aki utazott a Balkán felé – annak idején – az bizonyára emlékszik a „gyakorlott autóbuszvezetők” megoldására, akik összeszedték a buszban ülő utasoktól a baksisra valót, s lám: gördülékeny volta az út Isztambulig és vissza.

Nem új, csak elterjedt dolgokról szól a történet, beleértve ennek két évtizedes sajátos formáját a politikai „lenyúlást” is. Amit lehet a végletekig tagadni, hogy nem ekként működik a magyar gazdaság. Persze, mindig voltak, vannak és lesznek „közeli” cégek, akik véletlenszerűen pontosan egyedül alkalmasak egy versenytárgyalás, egy beszerzés megnyerésére. Csak nem beszélünk róla, hasonlóan a köznapi korrupcióhoz. Azt a fáradtságot persze sem a korábbi, sem a jelenleg megzabolálás alatt álló sajtó nem firtatta, honnan is volt ilyen-olyan kampányokra ennyi meg annyi. Pedig csak számolás kérdése lett volna az egész…

A nepotizmus már „rágósabb falat”. Alatta általában azt értjük, hogy a rokonok és családtagok irányában megnyilatkozó pozitív megkülönböztetés. Tessék csak az államelnöki hivatal fogalmazóképtelen munkatársára gondolni, s már helyben is vagyunk… Pedig még csak a legfelső felületen történtek meg a személyi csereberék, s az uram-bátyám örökség majd csak most fog szárba szökni vidéken is.

Meg kell ezen sértődnünk? Kötve hiszem, bármennyire is kínos annak, aki komolyabban veszi az Európához való tartozást.

Egy hamburgi újság szerint „annak, hogy Magyarország "a már csak félig demokratikus" államok közé jutott, sok oka van, a felelősséget a tévútért nem csak a tőről metszett konzervatívok és a szélsőjobb viseli. A baloldal fokozatosan egyfajta öngyilkosságot követett el. Több törvényhozási perióduson át is megvolt a lehetősége Magyarország alakítására, legutóbb 2006-tól 2010-ig. A reményteljes kezdeteket (azonban) gyorsan elfojtották, korrupció és nepotizmus határozta meg a politikát. Csak a szocialisták kudarca tette lehetővé a konzervatív kihívó diadalát, a "népelcsábító" felemelkedését..”

Ez is egy eredménye persze, de ettől legfeljebb csak a „klarinétos cserélt helyet a versmondóval”, de a kis magyar „ki mit tud” megy tovább. Ide, s tova két évtizede….

Az ember azt hinné, hogy a történelem a múlt tudománya, pedig nem az: ismétlődik.

"A ki meggyőződését principiumokra nem alapítva, gondolkozásában a szél változása szerént ingadoz, nem érdemli a férfi nevet. Csak az érdemes ezen nevezetre, a ki, bár maga maradjon is egy ellenséges világ közepette, csüggedhetetlen bátorsággal védi azt, a mit igaznak lenni lelkében elesmért. - A gondolkozásban gyakran kedvtelve elmerülni szokott életemnek nem kevés idejét fordítottam én a sajtó kérdésének elfogultság, mellékes tekéntet s indulatoskodás nélküli minden oldali megfontolására, feszített figyelemmel vizsgáltam azt, természeti, emberi, társaságos, polgári törvényes és tapasztalási szempontokból, s mind ezek után szívvéremmel egybenolvadott meggyőződésemmel hiszem: vegyenek el mindent tőlünk, csak a szabad sajtót adják meg, s nemzetem szabadsága, nemzetem boldogsága felől kétségbe nem esem; ily meggyőződésben élvén s így kivánván meghalni, felállok még egyszer, hogy ....... az annyiszor hasztalan védett sajtó szabadsága mellett felszólamoljak, s ügyem szentségére támaszkodva, nyilt homlokkal szólamlok fel, bárha visszhang nélkül hangozzanak is el szavaim, mint a pusztában kiáltó vándornak hangjai."

(Kossuth Lajos:

Beszéd a sajtószabadság tárgyában Zemplén megye gyűlésén. 1832. szeptember 5.)

A valamikori első négyest kezdő MDF és az MSZP négy plusz nyolca után itt a harmadik, az igazán karrierpárt a színen. (Az SZDSZ kis „kalauzhalas” történeteit most a téma fő sodra szempontjából felesleges elemezni. Róluk elegendő lesz a végén egy mondat.)

Most nem erről, a kis-nagy hatalmi piramisok feudalizmusra emlékeztető kiépüléséről szeretnék szólni, arról, hogy a megfelelő klientúra kiépítése mikor fog befejeződni. Tény, hogy szakszerűen, gyorsan és átgondoltan teszi a kormánypárt, s ehhez képest az antalli „tanítvány – vagy kolléga” kiválasztódástól mára már legalább olyan távolra keveredtünk, mint a következő miniszterelnök – pártállamban eltanult – kis zakófelsőzsebes ,cédulahuzogatós módszerétől.

Vélhetően az utolsónak jegyzett takarítói állás betöltésekor ez majd le fog csengeni, ahogyan mondani szokták, de most egyelőre még az elnökökön és igazgatókon van a sor. (Aki izgulós típus, s nincs kedve végigolvasni a mondandómat, annak csak egyet tudok ajánlani: lépjen be!)

Kénytelen vagyok egy kicsit „tudományoskodni”, mert  valahol a szociológia és a politikatudomány határterületein kell emlegetni Robert Michelst, aki az 1923-ban írt„Sociology of the Party System című könyvében írta le az „oligarchia vastörvényét”. (Itt kell megjegyeznem, hogy  a szervezetszociológiának a gyakorlatban talán legjobban alátámasztott törvényéről van szó, amelyre néhányan legyinthetnek, hogy könnyű volt e törvényt Hitler, Sztálin és kortársaik idejében a mindennapi gyakorlatban kontrollálni.)

Michels szerint minden szervezet végzete a hierarchizált szerkezet kiépítése, amelyben az oligarchia nem más, mint azon kevesek összessége, akik meghatározó pozíciókban vannak. A néhány személyt tömörítő klikk természetesen az információkat is manipulálni szokta, hiszen egy nagy létszámú pártban nincs lehetőség arra, hogy mindenki mindenkivel kommunikáljon. Michels persze, aki egy  savanyú és dekadens értelmiségiként úgy látta, hogy ha egy politikai párton belül lehetetlen megvalósítani a demokráciát, akkor a társadalomban sincsen erre esély.

Mielőtt bárki is támadásba lendülne, szeretném tisztázni, hogy nem feltétlenül jelenti a kevesek uralma a sokaság elnyomását. (Akinek kétsége lenne e tekintetben az olvassa el a közvéleménykutatók friss adatait a pártok népszerűségéről.)

A klikk, vagy „kevesek”, akik természetesen részesei  a politikai elitnek, alapvető és legfőbb érdeke a hatalom megtartása. ( Amit természetesen lehet jól- és lehet ostobán is előadni, s erre ki-ki talál példát az elmúl húsz év gazdag választékából.)

A baj az a karrierpártoknál, s ez az MSZP egyik hibája is a sok közül, hogy a helyi hatalmat birtoklók szövetségeként jelent meg a párt a település, a megye szintjén. Ebből eredően az országos vezetői pozíciók megszerzése nem feltétlenül a politikai nézetek (platformok esetében pedig igazán illő lenne), a tehetség, vagy képességek alapján, hanem a helyi „királyok” úgynevezett érdekbeszámításos-érdekkijáró  mechanizmusa alapján dőlt- és dől el. Ami a jelenlegi hatalmat gyakorló párt esetében természetesen nem így működik az „egészséges” centralizmusa miatt. (Ami sok esetben még elméletileg talán sikeresebb is lehet, ha jó a „vezér szeme” , mint egy szűk közösségből, érdekkijáróként „előretolt tehetség”, aki legfeljebb abban a környezetben számít okosnak, tehetségesnek, karizmatikusnak, stb. )

A karrierpártoknál nincs szükség értelmiségiekre, mert általában is zavarja a pártelitet az ilyen mindenféle kukacoskodó, kákán csomót keresgélő társaság. Értelmiség nélkül persze egy ilyen párt kulturálisan is üres, ami persze egyrészt kitűnő dolog, mert a napi politikai gyakorlaton, a hatalmi technikák elsajátítási lehetőségén kívül másra nem kell koncentrálni, másrészt így nem éri más-, megterhelő szellemi hatás az ott landoló fiatalokat.  (Az SZDSZ, mint párt teljesítménybeli hanyatlása is ennél a pontnál volt megfigyelhető, míg végül ebben az értelemben is teljesen kiüresedett.)

Sajnos Michels szerint a „vezér” pszichológiai átalakuláson is keresztül szokott menni, aminek eredménye egy rendkívüli és nagyszerű én-kép kialakulása. Ennek még előtte vagyunk, mint a George Orwell-féle gondolatnak is,  hogy „egyesek mindig egyenlőbbek”.

De ami késik, nem múlik. 

S a közmondásaink mindig bölcsek. Addig is be lehet lépni…

Érdekes dolog az átláthatóság és a jogegyenlőség Magyarországon. Mondhatni sajátos. (Meg az is, hogy mi a fontos és a kevésbé fontos a magyar sajtóban...)

Olvasom a mai internetes lapokon, hogy az Egyenlő Bánásmód Hatóság előtt a harkányi fürdő elmeszeltetett, mert a külföldi nyugdíjasoktól nem fogadta el a nyugdíjas igazolást, holmi ellenőrizhetetlenségre és arra hivatkozva, hogy a nyugdíjas igazolványok "tömkelege" létezik, ami ellenőrizhetetlen.

Nos két nappal ezelőtt - tudom rossz időpontban - írtam Hévízről, de gyorsan lenyomták a frissen írt posztok. Abban nemcsak az átláthatóságot, a transzparenciát hiányoltam - hanem más, jelentéktelen szocialista vívmányok továbbélése mellett -, amit ezek szerint a kutya sem ellenőriz, a különbségtételt is.

Pedig egy nonprofit kft-nek vannak törvényi kötelezettségei, amennyiben nem kell azt vélelmezni, hogy a 2002. utáni törvényeket most éppen nem szükséges betartani... S vannak európai elvárások, amelyeket egyenlő bánásmód kifejezéssel szokás illetni.

Az Egyenlő Bánásmód Hatóságnak elegendő volna - s a bölcs, nyílván őszülő hajú tanácsadó testületének sem okozna megeröltetést - ha az interneten rákattintana http://www.spaheviz.hu/index.php?base=tofurdo&type=services árlistára, majd a http://www.spaheviz.hu/index.php?base=tofurdo&type=services árlistára. És máris indulhatna egy újabb ügy...immáron Hévízen - Harkány helyett.

Utóbbi a magyaroknak szól, s az ONyF nyugdíjas jegyét három órára 1.900,- Ft összegben szabja meg. Az angol nyelvű - előbbi - változat, ezt nem tartalmazza. Nyugdíjas kedvezmény külföldieknek nincsen! 

Lehet, hogy nem fagylaltot kellene a pénztár mellett árusítani a tófürdőnél, hanem a hatóság emberének a stencilezett kérelmeket. És észrevenni, hogy Magyarországon minden fürdő mellé - ezek szerint - hatóságot is kellene állítani. (Ha már a tulajdonos nem tulajdonol, s a felügyelő bizottság nem felügyel....)

Belátom, hogy a külföldi nyugdíjas nem szorul rá a kedvezményre, hisz' napról-napra több forintot kap a fizetőeszközéért. De néha - már bocsánat a feltételezésért  - külföldön is jó, ha a magyar nyugdíjast is egyenjogúként -ha nem is egyenrangúként -kezelik.

S ehhez ilyen "apróságok" szükségeltetnének idehaza, mint a jogegyenlőség (legalább az Európai Únión belül) és az átláthatóság - valamennyi ittélő és ide látogató számára.

A „vegyes savanyúság” kifejezés illik leginkább ebből a tavából élő városra, ahol egyszerre van jelen az új magyar kapitalizmus és egy nagy „csipetnyi” élő szocializmus.

A tó felé vezető két vásárló utca teljes átépítése zajlik, szemlátomást roham-tempóban, s az ezzel járó minőségben. Emiatt a turista csetlik-botlik a kockakövek és járólapok kúsza forgatagában és meg sem próbálja érteni és értékelni a járólapok közé rézsút betett kockakövek vevőt-terelő lírai megoldását. Hallani viszont a boltok gazdáinak morgását az elcseszett nyárról és kiesett forgalomról.

Az evő- és ivóhelyek sincsenek tömve, inkább németek söröznek, vagy boroznak a literét ezerért adó, furcsa fajtákból, amelyek között balatoni az, ami a legritkábban akad, ha egyáltalán földrajzilag betájolható.

A tó, ahogyan mondani szokás, rendben van. Vize tiszta, s csak elvétve látni úszó műanyag palackot, vagy zacskót, amiről nem is talán a látogatói rosszindulat, hanem a ritkán felbukkanó pajkos szél tehet. A Világörökség várományosi listáján szereplő tó valóban páratlan. (Kár, hogy a partoldal faburka már régen elhasználódott, s csereérett.)

A tavat, csakúgy mint a kórházat és a négycsillagos szállodát a Hévízgyógyfürdő Nonprofit Kft. kezeli, mint állami tulajdont. Adatközléséből egyes és érdekes fizetések megállapíthatóak, de közhasznúsági jelentésnek persze nyoma sincsen pedig erre – elvben – jogszabály kötelezné (1997. évi CLVI. törvény 19.§. – ha még érvényben van, ebben a jogalkotási lázban…), így csak tippelgetni lehet, hogy mennyi állami pénzt szippanthat fel…s azt mire költi.

A tavon lévő, s az ismert képet adó létesítmények technikailag közel állnak a XXI. század igényeihez. Az órára emlékeztető digitális kütyü méri a fürdővendég rendelkezésére álló időt, s a túllépésért bizony fizetni kell, vagy 15,-Ft/perc díjat. Az épületek bekamerázva, a személyzet „mértéktartóan hűvös”, mintha már puszta jelenlétével is szívességet tenne. Az árak kifejezetten magasak, emiatt a tó csak  „negyed-”, legjobb esetben félházzal” üzemel. Németeken kívül itt már oroszok is vannak, gyakorta elég szép számban. Úgy látszik lassan feledésbe merül a Товарищ конец hatása náluk, s az Eurónak meg ugyebár nincsen szaga idehaza.

A kórházban fekvők szidják a belépő rendszert, mert a kezelőorvostól kapott, s az egészségbiztosító által támogatott jegyen felül, kettő órára még hétszáz forintot kell leszurkolniuk alkalmanként és még rohanni lehet az „időtúllépés” elkerülése érdekében. Az atyáskodásra hajlamosító rendszer kiötlői azonban úgy gondolták, hogy egy magyar – OEP által finanszírozott – beteg képtelen percalapú elszámolást megbecsülni, ezért nem kaphat – mondjuk két hétre – 28 órányi belépési időt tartalmazó szerkezetet a karjára. Azzal - mondjuk, - hogy a különbséggel majd elszámolnak. Így csak a beteg és az OEP jár egyszerre rosszul, amikor az igénybe nem vett időt is kifizethetik a nonprofitéknak.

A kórház viszont a XX. századot képviseli zömében. Az „A” osztályon inkább a külföldiek, tipikusan németek, tanyáznak. Az ehhez képest szerényebb „B” és „C” osztályokon már a fizetős magyarok találhatóak. Itt is van televízió persze, amelynek képminősége az ötvenes évek végét idézi, s van beépített légkondicionálás is, amelyik természetesen nem hűt a kánikulában. Mindez napi kettőezer-kettőszázért a sorbanállt beutaló megszerzésén és az egészségbiztosító által térítetteken felül.

Az orvosok és nővérek kedvesek, s valami kellemes monarchiabeli báj lengi át a platánok alatt elhelyezkedő, egymással összenyitott pavilonokat. Amit könnyedén segít elő, hogy a „Szent Andrásról” elnevezett kórház a mozgásszervi megbetegedések szakkórháza. Így napi halálesetek nem rontják az általános hangulatot.

A kezeléseket nyújtó főépület úgy a 60-as 70-es évek hangulatát tükrözi külső- és belső kivitelezésében, hőpazarló voltában és elhasznált állapotában egyaránt. Az itt dolgozók is kedvesek, bár néha zavart okoz, ha azok a dolgozók is „hévizes” feliratú fehérségekben jelennek meg, akik a fogászati magánpraxisukban múlatják az idejüket.

A kezelést adók tapintatosak, s nem „hajtanak” a borravalóra, amelyből kivétel az iszappakolás című részleg. Itt személy szerint osztják vissza a már felöltözötteknek a kezelési lapot, nevét kérdezve, szemébe jelentősen belenézve, amely jelenetet csak fokoz az elhízott teuton-külső, s akinek kelet-európai megjelenési vegyességét még külön feldobja az alkaron található rovásírásos tetkó is. (A processzus persze eredményes és a németek röpítik az ezrest, s a magyar nyugdíjasok szemlesütve teszik oda a bimetál százasukat.)

A koszt változatos, jó és elegendő, ha valaki nem az otthoni hízókúráját kívánja töretlenül folytatni, akkor akár elégedett is lehet.

A németek persze külön étkeznek, elzártan és külön személyzettel, mert „jobb azt nem látni” gondolták a rendszerváltás előtti döntéshozók, s az azóta is így maradt. Ki tudja miért?

Nem így az „elfolyónak” becézett levezető csatorna kemping utáni szakaszán, ahol németek és magyarok közösen és önfeledten fürdenek Hévíz elhasznált vízében. A tó, forrásai révén, vagy három naponta kicserélődik, s az ezt elvezető csatornán alakult ki ez a sajátos ingyen strand. Példálózva azt, hogy hová is vezethet a „ritka forint” elmélet…

 A Festeticsek hévízi szerepét mindössze egy szobor jelzi a park bejáratánál, jelentőségüket sem a város-, sem a fürdő honlapja nem említi. Pedig, ahogyan egy leszármazójuktól tudom kárpótlást sem kapott a család még Hévízért sem...

Egy kitűnő - neve alapján - orosz ember, Andrey Voskressensky kazahsztáni képeit nézegettem. Mit nézegettem; egyszerűen csodáltam. A mi európai kultúránkban a lascaux-i és az altamirai alkotások maradtak fenn a legjobb állapotban, s mostanában találtak hasonló korú rajzokat Angliában is. Szóval el vagyunk az ősi európai kultúrával telve, amiből persze mi, magyarok, egy kicsit mindig kilógunk. ( Mert azt sem tudtuk létezik-e a Duna, amikor már ezek itt készültek. Mi pedig valahol, akár arra is, csavaroghattunk, ahol Andrey fotózott.) De most nem az Unesco részére feltárt sziklarajzokról, vagy Ázsia más csodájáról szeretnék írni. Most másról készülök: az óriáskerékről szeretnék írni, amit a sziklarajzok között találtam, néhány más fantasztikus tájkép társaságában...

Íme:

Attól tartok, hogy sokunk - mármint élő és működő emberek - szintén ilyen óriáskerekeken vagyunk. Ki vadonatújon pörög, ki kicsit rozsdásabb és forgás közben nyikorgón gubbaszt; némelyik tele van dugig népekkel, s van, amelyen alig ülnek. Kit felvisz a szédítő magasba; ki tériszonyától ideges, s jobban szeret földközelben maradni; s van aki azt szereti, ha nem is mozog az a fránya kerék, hanem egyhelyben áll.

Én fenn voltam! Ott! Ott a hegyén. És gyönyörű volt a táj, s mellesleg láttam magamat feszíteni a coelhói szituációban - NEM AZÉRT SZERETLEK, AKI TE VAGY, HANEM AZÉRT, AKI ÉN VAGYOK MELLETTED! -, s elégedetten néztem valószínűleg a még ismeretlen kilátásokat. Csak az nem tűnt fel, hogy Ő nem volt ott... Valahol lent elmaradt? Másik kerékre szállt? Tudj' Isten, elvesztettem. Dehogy vesztettem, meg sem volt...

Na, ilyen egy óriáskerék. Egyszer fenn, egyszer lenn. Néha áll, néha gyorsan pörög. Néha érdemes fentről körülnézni, hogy saját esendőségünkre, gyengeségünkre, hülyeségünkre rájöjjünk. Azután, ha egyszer elhagyjuk, mint ezt itt a képen tették, akkor semmi jelentősége nem lesz már annak, hogy mit láttunk, mit képzeltünk látni fentről.

Elmúlt: életünk múltja lett.

A mai forró délelőttön életem elhagyott tárgyai jutottak eszembe újságolvasás közben. Azok a tárgyak, amelyeket kiemelt becsben tartottam a maga idejében, majd vagy „kinőttem” belőle, vagy az élet szeszélye elválasztott bennünket tőlük, s további sorsuk teljesen ismeretlen. Így vagyok a Märklin játékommal is.

Igazi „acélkék”, német Märklin játékot kaptam egyik (kis)gyermekkori karácsonyra a szüleimtől valamikor az ötvenes években. (A fiatalabb korosztályúak  kedvéért jegyzem meg, hogy ez az építőszekrény fémből készült elemei – az enyém acélos kék színű volt  -, s oldható – csavar – kötésekkel voltak egymáshoz rögzíthetőek.  Azután ezt a játékot szorította ki, a ma is közkedvelt dán Lego.)

A csavarhúzó és a kicsiny villáskulcs segítségével – úgy emlékszem – valami kerekein guruló nagy, szögletes dobozú daru volt építhető a majdnem műszaki rajz igényű dokumentáció alapján. S ezután a „szerző” megcsodáltathatta a családtagjaival és azok vendégeivel az építményt. Majd gondosan szét lehetet szedni, s pedánsan elrakni a nagyméretű dobozába.

Tulajdonképpen 1989 óta egy ilyen szép nagy Märklin játékkal szórakoztatjuk egymást, s a politikai osztály az éppen regnáló kurzus szája íze szerint újabb és újabb modelleket kész elénk rakni. ( Az elején legalább a „műszaki leírásban” volt valami következetesség és rend, amit hívhatunk alaptörvénynek, vagy alkotmánynak. Mostanában – úgy olvasom – már nem ilyen szigorú a szabálykönyv, mert a hatalomváltás /egyes források szerint: forradalom/ óta vagy féltucatszor sikerült már változtatni rajta, nyílván a társadalmi béke és üdv iránti óhajtól vezetve. )

Kicsit zavar, hogy a nagy építőszekrény tartalma már csak kis részben közös, mert a játékmesterek (és az ő kedves preferáltjaik) a tartalom nagy részét már maguknak szerezték meg. S e tekintetben nem érzek különbséget az elje és a jelen között, vagy akár a középsőket tekintve sem. A különbség csak kézügyesség, vagy ha úgy tetszik intelligencia kérdése. (Mert mennyivel elegánsabb jogszabályi kivételt adni a kedvencnek számító célszemélynek a leendő adókivetés alól, mint Nokiás dobozban pénzt begyűjtetni mindenféle jólfizetett alkalmazottakkal. Pedig, ha jogilag nem is lopás az első, de erkölcsileg csak a közös megkurtítása...)

Most már csak a maradékokról kell dönteni, de nem kell siettetni azt, ami úgyis eljön.

Nem kellene lassan mégis áttérni a Lego-ra?

Álmomban néha üvöltök, s fáradtan felriadok.

Cserélem a párnám és félek, mert nem tudom mi riasztott meg ennyire. Az érzelmeim, amelyek rombolnak? Vagy azok tényleg úgy működnek, hogy ha nem építhetnek, akkor pusztítanak? Ön és közveszélyes leszek?


Álmomban újabban egy házban járok; ahol nagy dübörgő cellajtók vannak, de nem záródik a kettős zár egyike. Álmomban egy üres lakásban keresem az élet apró nyomait, de nem lelem. Pedig itt a történetek szerint éltek, szerettek és néha szenvedtek.

Álmomban csak várok szüntelen. Álmomban kortalanul szép vagyok, s nincs lehetetlen. Kedves és legyőzhetetlen.

Álmomban idegenek vesznek körül és szeretnek. Álmomban minden lehetséges: még a gyermeki szeretet is. Álmomban béke van; nincsenek fel- és lejelentők; csak egy boldog ország és kipróbált nyugalma.

Álmomban jókat főzök, örömmel eszik és olyankor büszke is vagyok. Álmomban nem fáj semmim, mert szeret és szerethetem. Álmomban vele élek, meg kicsit nélküle.

Álmomban mindig együtt megyünk, hogy "látva lássanak". Álmomban boldog vagyok.

De álmomban nincsenek tükrök és soha nem látom arcomat. Álmomban lassan bizonytalan, hogy én - tényleg én vagyok? Vagy csak a semmi az, ami énként lassan közelít?

A kutya voltaképpen teljesen átlagos volt. Pontosan olyan amilyennek általában egy kutyának lennie illik. Ismerte az alapvető kutya-szabályokat és pontosan annak megfelelő-en viselkedett.

Még a pillanatnyi parlamenti erőviszonyok alapján is Magyarország második legnagyobb pártja még ezen a héten tartja tisztújító  kongresszusát. Tartok tőle: feleslegesen és kevés eredménnyel, s ez már az előkészítő bizottságon is kiütközött.

A Népszabadságban az elmúl időszakban két figyelemre méltó írás is jelent meg a baloldal helyzetéről. Egyikük szerzője Földes György volt, míg a másik gondolatsor Vitányi Ivántól származott.

Az előbb említett szerző gondolatsora világos, hiszen a három lehetséges változat ( ketté /?/ válnak a pártban meglévő törésvonalak mentén; együtt maradnak egységet mímelve, s bízva egy jobb széljárásban; vagy „nekilátnak a helyzetelemzésnek, levonják a súlyos vereség konzekvenciáit, kialakítják új irányvonalukat, új működési rendet dolgoznak ki”.) közül tulajdonképpen a harmadikban volna a legtöbb ráció.

A világ ma tele van olyan kihívásokkal és megválaszolandó kérdésekkel, amelyek igenis felvetik egy konkrét jövőkép igényét, amely nemcsak a „hagyományos és kiöregedő” baloldali szavazóknak, nemcsak az enyhe naftalinszagú jelenből-közeli jövőből kiábrándulóknak ad választ, hanem a felnövekvő generációknak is. Márpedig ez viták és programkidolgozás - ha úgy tetszik a tudomány nélkül - nem megy. S ehhez megfelelő szellemi háttér is szükséges volna, amelyben egyáltalán nem megnyugtató, hogy Lendvai Ildikó lett az MSZP programtanácsának vezetője, hiszen joggal kérdezhető: pártelnökként mit tett ennek érdekében, hogy társadalmilag elfogadott, támogatható programja legyen a pártjának. Vagy nem pártelnökként már aktívabb lenne…?

A párt elnökének és frakcióvezetőjének egy személyben történő „összevonása” önmagában is izgalmas kérdés, mert a frakcióvezető azok a boldog utasok közé tartozik, akiknek fix eredményű már a következő négy éve úgy, hogy az előző évekelért „sikerei”  alól sem tudja kivonni magát.

S mellesleg a vidéki – most már önkormányzati – választásoknál sem hemzsegnek az új arcok, hanem megszokott és megkopott, egyéniben soha sikert nem arató figurák viszik a prímet. És az új arcok alatt nemcsak soha nem látott fiatalokra lenne szükség, hanem élettapasztalattal rendelkező, nem elkoptatott arcú- és zsebű idősebbekre is, akik az élet dolgait nem parlamenti képviselőként próbálták elsajátítani az eltel két évtizedben.

Vitányi Iván diagnózisa pontos, amikor azt írja, hogy „csaknem százötven éven át éltünk Ferenc József, Horthy Miklós és Kádár János félfeudális, paternalista uralma alatt, az elején kemény, majd puha, atyai, egyszerre elnyomó és osztogató diktatúrájában. A jóléti államnak is csak egy koraszülött, mucsai formája valósult meg a Kádár-rendszerben. Nem kellett adózni, a jóságos paternalista állam „ingyen” adta az orvost, az oktatást, fillérekért a lakást. Aki többet akart, annak rendelkezésére álltak a mellékutak, a kijárások, a személyi kapcsolatok.”

S nem lesz ez a tabló sem jobb, sem hitelesebb, ha a most formálódó, üzengető jóságos miniszterelnöké lesz az új arc.

A baloldalnak ehhez kellene megtalálnia a hiteles arcokat, az elhihetően jó válaszokat, hogy utána megtalálja, képviselje  a támogatói körből hirtelen „kilépett”  másfélmillió magyart.